Ötödik fejezet

Ha Keevan abban is reménykedett, hogy hamarosan elszabadulhat, hát tévedett. Mintha Valka megérezte volna lánya gondolatát mi szerint, hamarosan elszökik, isten tudja, hogy pontosan hova, egy csomó munkát akasztott a nyakába. Először is segítenie kellett Hablatynak nyergeket csinálni. Ezzel még nem is lett volna problémája. A gond ott kezdődött, hogy miközben a bátyja azzal volt elfoglalva, hogy a falusiak kívánsága szerint készítse el a szerszámokat, addig neki el kellett beszélgetnie, mosolyogva, az éppen adott vikinggel. Voltak, akik egy idő után kapcsoltak és rá jöttek, hogy egy "Jó napot!"-on kívül mást nem fognak tudni kihúzni belőle. Esetleg ha valaki nagyon akadékoskodott, Keevan még hozzá tett annyit, hogy "Szép napunk van, ma nem gondolja?".
A hibbantiaknak hamarosan született egy nem kimondottan pozitív véleménye a lányról. Valahogy ezen a frissen feltűnt, furcsa sárkány sem segített. Az állat, bár nem jött be a műhelybe, mégis nem túl messze pihengetett az árnyékban. Keevant nem zavarta túlzottan. Úgy volt vele, amíg nem fal fel senkit addig nincs gond (hála az isteneknek, kiadós reggelit kapott), meg aztán a hely ahova Hablaty állította, tökéletes volt arra a célra, hogy rajta tartsa a szemét. Figyellek te huncut. Nehogy azt hidd, hogy nem.
Dél körül, mikor már a lány minden tagja teljesen elgémberedett, bátyja végre úgy döntött, hogy nagyon köszöni a „sok segítséget”, de innentől kezdve magától is boldogul.
- Nincs mit. - morogta húga. Hablaty komolyan elgondolkodott azon, hogy ne húzza-e fejbe a lányt (ha így beszél vele a tulajdon testvére, mégis hogyan lesznek képesek tisztelni őt a vikingek?). De aztán eszébe jutottak az anyja szavai, mi szerint: légy vele türelmes, kicsit talán nehéz a természete, de ha jobban megismeritek, egymást biztos jól ki fogtok jönni.
- Remélem, hogy máskor is el tudunk tölteni ketten egy kis időt. - folytatta a fiú. A vörös hajú lány felvonta a szemöldökét. Tekintete ezt üzente: ezt te sem gondolod komolyan ugye? Tanulj meg jobban hazudni! A törzsfő bizonyságkép még rá is mosolygott, de a lány csak leintette. Ne is strapáld magad. Névtelen észrevette, hogy Keevan elindult, ezért felállt és utána kocogott.
Maeve eközben egész nap azon volt, hogy elkerülje a vikingek tanácskozó helyét. Tudniillik az ő feladata az lett volna, hogy a közelgő ünnepre tekintettel segítsen feldíszíteni azt. Ám azonban egy reggeli találkozásnak köszönhetően, minden ünnepi hangulata eltűnt. Minden úgy kezdődött, mint minden olyan nap, amikor nem tudott mit kezdeni magával. Miután Valkába próbált egy kis lelket önteni és megnyugtatni őt, rá jött, hogy mindketten akkor járnának a legjobban, ha valamivel elfoglalnák magukat. Itt született meg a tökéletes ötlet. Astrid, még nővére megérkezése előtt sokat panaszkodott neki arról, hogy szinte semmi segítsége sincs, és nagyon örülne, ha valaki egy kicsit elvállalna a rászakadó munkák tömkelegéből. Szóval mi sem volt egyszerűbb, mint beszervezni magát és az anyját. Hajnali négy és öt között lehetett, mikor csak úgy beugrott Hoffersonékhoz és megkérdezte, hogy hol találhatja a díszeket. A lány motyogott valamit félálomban, hogy ott kell lennie valahol a tanácskozó terem közelében esetleg bent. Maeve mosolyogva köszönte meg neki a választ. Ahhoz képest, hogy hajnal volt meglepően nagy volt a tömeg. Vagyis alig hat ember császkált a faluban, az arcukon az életkedv egy morgós medvéhez volt hasonlatos. Maeve a maga derűs kisugárzásával kitűnt közülük.
A lány nagy nehezen betolta a nehéz faajtókat, majd neki állt megkeresni az ünnepi kellékeket. Először a Május fát kellett megtalálnia, hogy haza vigye, aztán Valkával valahogy rendbe hozzák. Maeve végig nézett az tágas termen. Nem talált mást, mint egy szú ette botot, amin molyrágta szalagok függöttek. A lány oda sétált hozzá és érdeklődve szemlélte azt.
 -Hm. - dünnyögte - lehet, hogy ujjat kellene csinálni?- megpróbálta felemelni, de meglepetésére még csak megemelni sem bírta. - Ne fogsz ki rajtam te hülye bot. - morogta egyre emeltebb hangnemben. - ahhoz előbb kell felkelned. Mindjárt meglesz...
- Ne segítsek?- szólt egy hang a háta mögül. Maeve összerándult és elengedte a Május fát, ami erre a dominó elvet követve nyomban el is dőlt. Thor nemes alsógatyájára gondolta magában zavartan. Gyorsan füle mögé simított egy elszabadult tincset, ami eddig a szemébe lógott. Megfordult, hogy jobban szemügyre vehesse a kérdezőt. Legnagyobb meglepetésére egy nagyjából vele egy korú fiú volt. Az ifjúnak, hosszú barna haja volt, amit össze is fogott, arcán néhány napos borosta látszott. Kék szemei a lányt pásztázták. Nagyjából egy fejjel lehetett magasabb Maevnél, mindenesetre a lány az álláig érhetett.
- Ööö...- kezdte a barna hajú lány kicsit kábán. - Igen...  persze megköszönném. -
A fiú rámosolygott Maeve pedig úgy érezte, hogy a mínusz fokok ellenére most mintha meglepően felmelegedett volna a levegő.
Együttes erővel valahogy felállították. Majd némi szitkozódás és erőlködés közepette csak elindultak az ajtó felé. Kész csoda, volt mire kijutottak azon. 
- Hogy lehet ez ilyen nehéz? – kérdezte értetlenkedve a lány.
- Nem tudom. – szuszogta a fiú. – De nagyon érdekelne.
Hírtelen Tollas jelent meg a háttérben. Amint észrevette gazdáját, felé vette az irányt. Valószínűleg azzal a céllal, hogy hamarosan leteríti a lábáról. A sárkány körbe ugrálta a párost, majd érdeklődve megszaglászta az ifjút. Mintha csak valami rossz szagot érzett volna elfintorodott és arrébb ment.
- Büdös volnék? – érdeklődött a srác, mire csak a sárkány felmorrant. Valószínűleg helyeslően. Maeve csak magában mosolygott a helyzeten. Ilyen sem volt még.
A lény várakozóan nézett a lányra.
_ Mit vársz tőlem? – kérdezte az. – Hagyjak itt csapott papot és vigyelek el téged egy körrepülésre? – Tollas újra csak morrant egyet. - Nem tudom, hogy észrevetted-e de egy kicsit el vagyok foglalva. Mit szólnál ahhoz, ha egy kicsit később mennénk el?
A róka arcú sértődötten csapta fel a farkát, majd más elfoglaltság után kutatott. Később, mint ez kiderült, ez az elfoglaltság nem volt más, mint a rendkívül fontos reggeli szerzése. Hiszen a nap legfontosabb étkezése a reggeli.
A sárkány egy jó adag frissen szerzett hallal, szemlélte gazdája és a „büdös” fiú szenvedését. Mint kiderült büdöskének neve is volt.
- Egyébként Lughnak hívnak és a téged? – a lány szusszant egyet majd megnézte, hogy vajon milyen messze lehet tőlük a háza.
- Maeve vagyok.
- Értem. És mond csak Maeve hova is kell vinnünk ez a fát? – a lány hírtelen felszisszent mert egy szálka bele ment a kezébe. Azonban viking lévén nem sokat törődött vele. Majd otthon kiszedi döntötte el magában.
- A törzsfő házában lakom. - válaszolt a lány. Már nincs sok hátra, már nincs sok hátra. Mantrázta.
- Hablaty Haddock húga vagyok. – Lugh elengedte a Május fát. Egy szempillantáson múlott csak, hogy nem a lány lábára érkezett.
- Héj! – kiáltott fel, amaz felháborodottan. A fiú azonban még csak nem is reagált rá. Hátat fordított neki és elindult az ellenkező irányba.
- Barom. – kiáltott utána, de az mintha meg sem hallotta volna.
A lány nagyot sóhajtott, most hogy fogja ezt ő egyedül elcipelni? Szerencsére megjelent a színhelyen valaki, akivel lehet, hogy a kezdetektől fogva könnyebben ment volna a cipekedés.
Tollas szelíden gazdájához ügetett, majd mintha csak pehelysúlyú lett volna szájába kapta a botot és elindult vele a ház felé.
- Tudod, ezt egy kicsit előbb is csinálhattad volna - dünnyögte letörten gazdája, majd követte a sárkányt.
Mikor haza ért két nem várt vendég is fogadta. Az egyik egy torzom borz, vörös hajú lány, a nővére személyében. A másik pedig egy monumentális fekete sárkány volt.
Amíg Keevan a kovácsműhelynél rostokolt, addig húga ki sem volt hajlandó mozdulni a háza tájékáról. Ha tehette volna, még csak a házból sem megy ki, de mivel az a hülye Május fa, nem fért be, erre nem volt lehetősége.
Így azzal voltak elfoglalva, hogy Valka és ő kicserélték a szalagokat és újra festették a fa részt. Hamarosan Keevan és Névtelen is csatlakozott hozzájuk. A vörös hajú lány kedvetlenül szedte a régi szalagokat, majd tette fel az újakat. Fel lehetett tenni a kérdést, hogy vajon hány szalag lehetett azon a nyamvadt díszen, ha még délben sem tudtak végezni vele.
- Már nincs sok hátra. – bíztatta őket az anyjuk.
- Reménykedjünk. –suttogta Maeve.
Hírtelen feltámadt a szél az arcukba csapva a sok millió kis anyag darabot. Viharbogár jelent meg előttük, a hátán Astriddal.
- Ti meg mit csináltok? – kérdezte meglepetten a lány. 
- Ez a régi Május fa. Halvérék elmentek az erdőbe, hogy ki vágjanak egy másikat, hogy ujjat készítsünk belőle. A régi már elég rossz állapotban volt. Bár ahogy látom ezt, sikerült nagyjából rendbe hoznotok. – Maeve lefejelte nővére vállát.
- Most szólsz? – kérdezte kimerülten..
- Sajnálom. –mondta a szőke hajú lány zavartan. – Hát legalább itt is lesz egy. – megpróbált egy kicsi reményt önteni beléjük. Ha már ennyit vesződtek vele.
Egyedül Valka nem tűnt letörtnek.
- Na, gyerünk lányok, nyomás díszíteni.
Maeve szokatlanul morgós volt egész nap. Keevant nagyon érdekelte, hogy vajon mi lehet ennek az oka. Hamarosan a választ is megkapta.
Húga éppen egy nagy kosár hallal egyensúlyozott, Névtelen és Tollas számára amikor, neki ment valaki. A lány megbotlott és csak egy halszálon múlt, hogy nem esett a fejére, egy gyönyörű tőkehal, mivel az a lány feje helyett, Tollas szájában landolt.
- Ne segítsek? – kérdezte egy ismerős hang.



 Remélem, hogy tetszeni fog nektek! A tavaszi szünetben, ígérem hozok nektek egy hosszabb fejezetet. Nagyon köszönöm a figyelmeteket! :)

Negyedik fejezet

 Keeavan talpa egyenletesen csattant a földúton. Hibbant falva esti zajait a háta mögött hagyta, nem akart mást csak békét. Felejtést a történtekre valamilyen, gyógyírt a sok fájdalomra, amit elszenvedett. Egy kis hang a fejében azt suttogta, hogy menjen vissza a családjához. Azonban ezt elnyomta egy sokkal önzőbb és hangosabb. Ha nevén kellet volna neveznie, talán a harag, a düh vagy a kétségbeesés lett volna rá a tökéletes szó. Keevan kifulladva dőlt az egyik fának. Ruhája lucskossá vált az izzadságtól, nedves haja hozzátapadt fejbőréhez. Végig gondolta a lehetőségeit. Mégis hova mehetne? Vissza Maeve-ékhez vagy a barlangba? Egyik hely sem vonzotta most túlzottan.
Hírtelen egy hang hasított a néma éjszakába. A kis liget melyre az elkeseredett düh hajtotta, furcsán csendes volt. Csak néhány éjjeli állat mozgolódott, de még ők is olyan halkan, hogyha Keevan nem tartotta volna vissza a leheletét, akkor valószínűleg meg sem hallotta volna őket. A lány csak egy dologra tudott gondolni. Van itt valami. Valami, ami elég nagy ahhoz, hogy félelmet ébresszem az állatokban. Pedig azért itt nem csak mókusok, szarvasok és nyuszik éltek. Ne felejtsük megemlíteni azokat a különleges lényeket, melyeknek megszelídítéséről híres volt Hibbant-sziget. A sárkányokról, bár még ők is némák voltak akár a sír. Keevan érezte, hogy valami nincs itt rendben. Elgondolkodott azon, hogy érzékelt-e valami furcsát önmaga hajszolása közben. Nem igazán. Túlságosan el volt azzal foglalva, hogy külön féle módokon kinyírja Eretet fejben. Valamiért, nagyon sokszor előfordult ebben a kiherélés is.
Lehunyta szemeit és várt. Igyekezett beleolvadnia sötétségbe mely már megszállta az egész világot. Lekuporodott egy fa tövébe és várt.

Kislány korában egyszerűen retteget az estéktől.  Rühellte a barlangot, mikor kihunytak a fények és az amúgy is nyomasztó környezet még rosszabbra változott. Nem volt gondja, hogyha a szabad részeken kellett aludnia, de akkor még magát a barlangot nem szerette. Aztán egy nap, amikor éppen Maevvel fogócskáztak, eltévedt. Egy ideig még vicces is volt, hogy testvére nem találja, hogy sikerült túl járni az eszén, de aztán a félelem egyre inkább kezdett úrrá lenni rajta. A folyosók nem akartak megszűnni, ő pedig nem emlékezett arra, hogy merről is jött pontosan. Aztán egy furcsa terembe került. A falon írások voltak, melyeket akkor még nem értett. Közelebb ment és meglepetten látta, hogy nem csak rúnák, de különféle rajzokat is véstek bele, melyeken sárkányok voltak. Ez még nem is lett volna meglepő. Azonban ezeken a képeken a sárkányok és emberek tökéletes harmóniában éltek együtt. Sőt volt egy ábra, amit különösen lehetetlennek és egyben érdekesnek talált. Egy lány volt rajta, kinek vonásait megfakította az idő. Arca csak félig volt emberi, másik része egy sárkányé volt.  Ki lehetsz, te? Gondolkodott magába. Azóta sem tudta erre meg erre a választ.
Tekintetét elszakította a fele-más lányétól és tovább nézelődött.  Kétségtelenül hihetetlen volt az egész helység. Újabb vésetek és érthetetlen krikszkrakszok következtek, nem is foglalkozott velük. Végül mikor azt hitte, hogy körbe járta a termet, közvetlenül a végénél észrevett valamit. Érdeklődve meredt az újabb vésetre. Bár azt is rúnák alkották, ha hátrább sétált látta, hogy a jelek egy kapu alakot adnak ki. Közelebb ment hozzá. Ujjai végig simítottak rajta, mire, mintha megremegett volna az egész barlang. Megrettenve lépett hátrább, mire a morajlás abba maradt. Tudta, hogy el kellene mennie, azonban valami, kíváncsiság nevű dolog ezt nem engedte meg neki. Újra megérintette.  A barlang megelevenedett. A rúnák felragyogtak és a fele-más lány szemei élettel teltek meg.  A terem forogni kezdet vele, kezét bár mennyire is akarta, nem tudta levenni az ajtóról.  A sziklák csikorogtak, félő volt, hogy mindjárt rá omlik az egész mennyezet. De nem így lett. Keevan akkor annyira megijedt, hogy nem bírta tovább és a sokk meg a félelem, erőt vett rajta és levette a lábáról.
Mikor később felébredt már nem volt egyedül. Egy pöttöm kis sárkány kucorodott a sarokban tőle nem messze.  Az állatka félve meredt rá. Nem volt nagyobb egy jól megtermett kandúrnál, ami azért a sárkányoknál elég picinke méretre utal. Keevan sokáig nem is mozdult meg, nem akarta elijeszteni magától. Lenyűgözte a lény szépsége. Furcsa mód, csak úgy áradt belőle a fény, bundáján megtörtek a napsugarai és a szivárvány ezer színére színezték azt. Gyönyörű volt, maga a csoda. A kislány óvatosan közelebb araszolt hozzá. Kezét óvatosan az állat orrához, dugta, hogy amaz megszagolhassa, majd mi után ez megtörtént óvatosan megsimította az orrát, úgy ahogy azt Valkától látta. Aztán a buksiát kezdte el cirógatni, végül a füle tövét vakargatta. A lény jólesően kezdet el dorombolni. Keevan elmosolyodott.  A sárkány egyszer csak felállt és oda totyogott a kislányhoz. Minden féle teketóriázás nélkül befészkelte magát az ölébe. A vörös hajú lányka immáron a hátát is simogatta. Kis idő után Keevan tudta, hogy hamarosan vissza kell indulniuk a szállásukra, mert nem sokára besötétedik. Igen nekik. Mert ha a Rúnás teremben történt érthetetlen dolgokba  ha nem is volt biztos, abban igen, hogy nem fogja itt hagyni a kis sárkányt. Óvatosan karba vette, majd visszaindult vele a folyosón. Érdekes módon egyből vissza talált Maevhez és anyjához, akik már tűkön ülve várták. Miközben feléjük haladt, új barátja nevén gondolkodott. Némi hezitálás után rá jött a megfelelő becézésre. Fény.

Reccs. A vörös hajú lány szeme, kipattant. Ösztönösen az égre emelte tekintetét, azonban sem a csillagokat, sem a holdat nem látta. Talán hó vihar lesz? kérdezte magától. A felette elboruló sötétség minden világosságot kizárt és valahogy egyáltalán nem tűnt felhőszerűnek.
Hírtelen egy szempárral nézett farkas szemet. A valaminek, világító szinte már sugárzó, kék szemei voltak. Úgy ragyogott akárcsak a pharoszi világító torony. Pontosan úgy is vonzotta az ember tekintetét akár a lepkét a lámpás. Keevan nem tudott mást nézni, teljesen megbénította a látvány.  Ha őszinte akart lenni, akkor belátta, hogy most igenis fél.  Hogy miért? Egyrészt mert tisztán érezte, hogy nem közönséges sárkánnyal van dolga. Más részről pedig, a benne élő sárkány úgy morgott akár a megvadult oroszlán. Valami nem volt rendben ezzel az élő lénnyel de, hogy pontosan mi is volt ez, azt nem tudta volna magától megmondani. El is könyvelte, hogy ha csak a sárkány nem eszi meg vacsorára, akkor még ma (volt egy olyan érzése, hogy már jócskán elmúlt éjfél) elmegy az anyóhoz és kicsit ki faggatja. Persze nem délelőtt, mert még ha lehet, kialudná magát. A sárkány közelebb dugta pofáját a lányéhoz. Keevan szeme hamarosan kezdett hozzá szokni a sötétséghez, így látta, hogy az állat testét, sűrűn fekete pikkelyek borítják. Feje keskeny volt, hosszúkás. A lény, mintha csak erő demonstrációt akart volna tartana kinyitotta száját, melyben éles fogak sorakoztak. A lány érdeklődve s egyben rettegve figyelte. Amaz pedig lányt, bár az ő tekintetéből csak kíváncsiság volt kivehető, félelem, minden csak az nem. A sárkány eddig hozzá volt szokva, hogy jelenlétéből minden legyen állat vagy viking, fej vesztve menekül. De a lány nem. Bár félt tőle ez kétségtelen volt, de ahogy látta rajta, hogy nem szándékozik meg kóstolni egyre inkább kezdet lenyugodni. Óvatosan kinyújtotta felé a kezét. Na, ez végkép meglepte.
- Nem akarlak bántani. – mondta neki a vörös hajú. A sárkány tekintete valami ilyesmit üzent. Te, engem bántani? Hát nem látod, hogyha akarnálak, könnyen széttéphetnélek? És még én ne féljek tőled. Hiszen olyan apró vagy hozzám képest, mint egy borsószem. Keevan továbbra sem engedte le a kezét. Jól van n, ha ezt akarod, megszagolom az ujjaidat. Ezen ne múljon a boldogságod.
Keevan tenyerét csiklandozta az állat orrán kijutó lég. Hm, egész jó szagod van, lehet, hogy mégis meg kóstollak. A lány csak mosolygott rajta és óvatosan meg simította az orrát. Fény megnyugodott benne. Bár még mindig jelezte neki, hogy van némi figyelni való ebben a lénybe, azért nem kell feltétlenül minden bizalmat sutba dobni iránta. Egy kis simogatás még belefér. Kezei a sárkány homlokára tévedtek, majd a füle tövére.  Az állat jól esően fel morrant. Rendben ez egész jó, abba ne hagyd!
- Tudod régen volt egy sárkányom aki, ugyan úgy, mint te nagyon szerette, ha a fülét vakargatják.- szemei elkalandoztak. A lény úgy döntött ideje testhelyzetet váltani és szárnyát behúzva (ugyanis az okozta a korábbi sötétséget) lekuporodott fejét a lány ölébe téve. A csillagok és a hold homályosan ragyogtak az égbolton. A horizonton a nap első sugarai jelentek meg.
- Ajjaj-, dünnyögte. – anya ki fog nyírni. Azt hiszem indulnunk, kéne.
Keevan már a simogatás elején eldöntötte, hogy nem hagyja itt egyedül a sárkányt. Ha nem akar vele jönni, akkor maximum majd később, visszajár hozzá. Ugyanazt az elkeseredettséget látta az állat szemeiben, mint amit nap, mint nap,a tükörképében, ha a folyóba nézett. A sárkány magányos volt, akárcsak ő.
- Velem akarsz jönni?- kérdezte tőle. – Ha visszaérünk, a faluba tudok neked adni egy kis kaját, meg valami szállást itt. Nem foglak bezárni, ha ettől tartasz, oda mész ahova csak akarsz. Rendben?
A lány szeme őszinteségtől sugárzott. Szavadon foglak. Gondolta magában a lény.
Felállt és követni kezdte Keevant.
- Sajnos gyalog kell mennünk, mert a Hibbant falviak, bár mennyire is vikingek, nincsenek hozzám szokva egy óriás, sötét sárkányhoz, meg egy repülő, szárnyas lányhoz.

Valka egész éjszaka nem aludt. Az agya tele volt önvádaskodó gondolatokkal. Na meg aggodalommal. Mi lesz, ha nem jön vissza? Mi lesz, ha úgy gondolja, hogy kész-passz ennyi volt, nem maradok többet veletek? Hiszen annyit fenyegetőzött már ezzel. Annyit veszekedtek már, melynek következtében, lány fogta magát és eltűnt. Néha több hetekre. És, hogy jött vissza? Véresen, cafatokba lógó ruhában, betegen és tele ütésekkel. Néha elgondolkodott azon, hogy mi lenne akkor, ha bezárná valahova. Azonban ezt az ötletet mindig elvetette. Egyrészt mert a barlangban erre nem igazán volt lehetőség, más részt pedig a lányának igazán sárkány lelke volt. Szabad volt és vad. Senki sem mondhatta meg neki, hogy mit csináljon.
Ha visszajött egy ideig egész jól kijöttek egymással. Aztán a szemeiben megjelent az a bizonyos űzött vad tekintett és újra ingerlékennyé vált. Egyre könnyebb volt vele összekapni, és még ha minden szabadsága is meg volt, amit egy ember kívánhat az nem volt elég neki. Felsóhajtott. Vajon kire ütött ez a gyerek? Valaki hátulról átölelte. Maeve puha tincsei csiklandozták az arcát.
- Vissza fog, jönni. –suttogta neki. – Mindig visszajön.

Keevan és a sárkány nyugodtan sétált végig az álmos faluban. Útjukat döbbent tekintetek kísérték.
- Ne is figyelj rájuk.- mondta a lénynek. – Csak nem láttak még olyan szépet, mint te.
Az állat oda bújtatta fejét a lány hasához. Kicsit meglökte mire amaz gyorsan megkapaszkodott benne. Rá nevetett majd megsimította a fejét.
- Gondolom, nagyon éhes lehetsz. – szólat meg újra. – Mindjárt keresünk valami enni valót, de előtte még be szeretnélek mutatni valakiknek. – A vörös hajú szinte teljesen elfelejtette korábbi haragját. Új barátja teljesen feldobta a kedvét. Hamarosan oda értek Hablaty házához. A lány nem tudott úgy rá gondolni, mint a saját házára. Kinyitotta az ajtó és bekiáltott.
- Anya, Maeve itt vagyok!
Valka , Fogatlant megszégyenítő sebességgel rohant ki és zárta karjába lányát. Ösztönösen sebeket kereset rajta, magyarázat képen, hogy miért jött ilyen hamar haza.
- Anya, jól vagyok. – hárította el a lány, de azért megölelte a nőt. Valka, Keevan háta mögé kukucskált. Hát te meg ki lehetsz? Gondolta magában, az óriás monstrumra célozgatva. A fekete rémség, termetéhez képest meglepő szelídséggel üldögélt figyelve a fejleményeket. A lány kibontakozott édesanyja karjaiból és oda sétált a sárkányhoz.
- Anya ez itt, hm… - a szürke szemű elgondolkodott. – az az igazság, hogy még nem igazán találtunk neked nevet barátom. – gondolkodott hangosan.
- Na, mindegy hamarosan ezt a problémát is orvosoljuk. Maeve még alszik? – érdeklődött.
- Én aludni?! Dehogy. El voltam, azzal foglalva, hogy halálra aggódjam magam miattad. Tudod, hogy mennyire féltettelek?!  - testvére rá egyáltalán nem jellemző módon ki kelt magából és rendesen lehordta nővérét.
- Sajnálom. - suttogta a vörös hajú megsemmisülten.
- Sajnálod? Sajnálhatod is, mert én ebben az életbe többet… Ez meg ki itt veled? – fürkésző tekintettel meredt a sárkányra. A harag teljesen eltűnt a hangjából csak a kíváncsiság maradt.
- Ő itt…- kezdte Keevan- ő itt Névtelen.

Mindenkinek nagyon köszönöm  türelmét. Remélem tetszeni fog nektek. Légyszi írjatok valami kritika szerűséget a elolvastátok. előre is köszönöm. :)